Máté evangéliuma szerint a Názáreti Jézus születése idején egy rendkívüli égi jelenség volt
megfigyelhető, mely útmutatóul szolgált a napkeletről érkezett bölcseknek. A jelenség egyértelmű
leírásáról csupán a Bibliában, és azon belül is Máté evangéliumában olvashatunk. Mi lehetett a
Betlehemi csillag? Üstökös, egy különös együttállás, netán egy csillag életútjának utolsó látványos
állomása?
Modern eszközeik ellenére a csillagászok körében a mai napig nem született egységes álláspont arról,
milyen égi jelenséget láthattak a napkeleti bölcsek. Több száz év alatt számos elképzelés született,
melyek többé, vagy kevésbé adnak magyarázatot. Még mielőtt alaposabban megismernénk a lehetséges
jelenségeket, tegyünk egy gondolati időutazást a múltba, és próbáljuk elképzelni milyen lehetett a
csillagos ég látványa közel kétezer évvel ez előtt. Napjainkban a városi fényektől messze kell utaznunk,
ha teljes szépségében kívánjuk megtekinteni a csillagos ég látványát. A fényszennyezés korunk
sajátossága, az ég felé meredő utcai lámpák, fényáradatban úszó reklámok észrevétlenül növelik
a háttérfényességet, és így megnehezítik a csillagos ég észlelését, városi körülmények között
sokszor csak a legfényesebb csillagokat láthatjuk. Két ezer évvel ez előtt teljesen más volt a
helyzet. Az utcai fények hiányában, az égbolt felismerhetetlenségig ragyogott a csillagoktól,
nem okozott nehézséget szabad szemmel a tejút megkeresése sem. A kor emberei, tudósai
számára a csillagok misztikus, az emberektől független tünemények voltak, bizonyos csoportok
úgy gondolták az égi események hatással vannak a földi eseményekre. Bizonyos visszatérő
jelenségek, mint például a bolygó együttállásokhoz rendszerint korszakalkotó eseményeket fűztek.
Időszámításunk szerint 218-ban az éjszakai égen feltűnt egy üstökös, melyről későbbi számítások
szerint kiderült, hogy a Halley üstökös volt. Az egyiptomi teológus Órigenész úgy vélte, a
betlehemi csillag is hasonló jelenség lehetett. Az üstökösök hirtelen tűnnek fel az égen, és napokig
megfigyelhetőek, szemben a hullócsillagokkal, melyek csupán pár másodpercig látszódnak.
Az elméletnek több gyengesége is van. Kínai feljegyzéseket vizsgálva kijelenthető, hogy a Halley
üstökös Jézus születése körül csak az időszámítás előtti 12. évben volt megfigyelhető. Továbbá
érdemes megjegyeznünk, hogy a korszakban az üstökösök hirtelen feltűnését sosem pozitív jelként
könyvelték el az emberek. Az üstökösöket katasztrófák, háborúk előhírnökének tartották az ókorban,
és a középkorban egyaránt. A 16. század úttörő csillagásza Johannes Kepler egy merőben más
elmélettel állt elő. 1604-ben megfigyelte, hogy az égen feltűnt egy fényes csillag, ott ahol előtte
nem látszott semmi. Az új csillag (Nóva) feltűnése előtt egy ritka együttállást figyelt meg,
nevezetesen a Jupiter és a Szaturnusz együttállását. Kepler úgy gondolta az új csillag feltűnését
a korábban látott együttállás váltotta ki.
Ezen a szálon tovább haladva Keplernek az a gondolata támadt, hogy a betlehemi csillag is egy ilyen
új csillag lehetett. Elméletének igazolására számításokat végzett, melyek során azt találta, hogy
időszámításunk előtt 7-ben megfigyelhető volt a Jupiter és a Szaturnusz együttállása, mégpedig a
Halak csillagképben.
Napjainkban tudjuk, hogy a bolygóegyüttállások nem okoznak szupernóva robbanásokat, így Kepler
elmélete ebből a szempontból helytelen volt, viszont ezt a nagy együttállást az asztrológusok
üdvözölték a leginkább, akik ezt egyértelmű jelként tekintették a zsidók királyának születésére.
