Miriam: Az életem apró örömei – 1. rész
2010.06.14-e délután, három óra előtt néhány perccel loholok Debrecenben a Petőfi tér parkján keresztül. Rohannom kell, mert közeleg a vihar! Hirtelen forgószél támad és pár perc múlva telis tele lesz az arcom, a nyakam, és a fülem is homokkal. Életem során egyszer sem tapasztaltam még ehhez hasonló érzést.
A fogam között csikorog, a nyakamban szúr, és félek, amikor villámlik. Futok az utcán, ami pillanatok alatt elnéptelenedik. Aki csak tudott a boltokba vagy fedél alá menekült. Az úttesten csak az autók mennek, csapják a vizet. Feszültség van a levegőben, a vezetők is ingerültek.
A szívem a torkomban dobog, és az agyamban egy mondat, zakatol: istenem csak a buszmegállót, érjem el, mielőtt elered az eső. Remeg a térdem, mire a megállóba érek. Sikerült, gondolom, megnyertem a futamot, s az eső abban a pillanatban elkezdett még inkább zuhogni. Kicsit megnyugszom, a félelmem is alább hagy. Milyen jó, emberek között vagyok, újra levegőt veszek.
Megérkezik végre a böszörményi járat. Ömlik az eső, a busz ablaktörlője alig győzi törölni az üveget. Negyven perc múlva érek haza, szelíd, tiszta kis városomba. Itt a viharnak már vége, de szomorú látvány fogad.
A református templomkert udvarán tövestől csavart ki egy hatalmas fát a szél. A templom melletti parkolóban több kocsira is ráestek a letört ágak.
A Rákóczi utcai platánokat, amelyeket annyira imádok, szörnyen megtépázta a vihar. Volt, amelyik kettéhasadt vagy tövestől kidőlt, mindenfelé letört gallyak, ágak össze-vissza. Majdnem sírtam a természeti csapás láttán.
Gyermekkorom óta ezen az utcán járok biciklivel vagy gyalog, de soha nem tudtam betelni ezeknek a fáknak a látványával. Most megrémített a vihar és a szél ereje. Elgondolkodtam, hogyha ezeket a hatalmas fákat, mint a gyufaszálat így kettétöri egy természeti jelenség, akkor nekünk, embereknek mennyire törékeny az életünk?
Utóirat 2014. 03. 17. A Rákóczi utcai platánfasor ma már nincs meg. A védett fasor tábla évekig ki volt ide téve, nyoma veszett. Kivágták mindet, az összes óriást, csak az utca végén árválkodik néhány belőlük.
Annyira megviselt ez a történet, hogy több mint egy évig nem mentem végig az utcán, még a környékét is elkerültem. Máig sem tudom az okát miért kellett őket kivágni? Nekem nagyon hiányoznak! A robusztus pikkelyes törzsük, ahogy minden évben levedlették kérgüket s a magasban összehajló ágaik. Minden egyes platán erőt, energiát sugárzott. Amikor végig mentem az utcán, mindig úgy éreztem, hogy egy zöld alagúton megyek át, amelynek a végén valóban ott volt a fény és a Kálvin téri templom.
Az új fák, amelyeket a platánok helyébe ültettek egészen más hangulatot idéznek. Szépek ezek is, mert fák, egyenesen nőnek, de még nem olyan terebélyesek. Úgy érzem, hogy az ágaik soha sem fognak összehajolni a magasban. Ezeket is szeretni fogom, hisz minden fát szeretek, de az utca hangulata már soha nem lesz a régi. A platánfák örökre eltűntek, és a sírás valahol mindig itt fojtogat. Eltűnt a gyermekkori emlékeimet idézők egyrésze…
Fotó: illusztráció, Miriam
