Legelőször azt szeretném leszögezni, hogy nem fán terem. Azok, akik „uborkafára másztak”, na, ezekkel a dolgozatom nem foglalkozik. Ezek olyan emberek, akiknek a világon semmi köze az uborkákhoz. Én egyébként jobban szeretem a népies nevét, így, hogy „ugorka”, mert ez olyan kedves. Ezek a kis jellegtelen szemölcsös zöld izék talán ugrálnak is, (ha nem nézünk oda), – ezért lennének ugorkák-, de beleszólt az Akadémia, (mint egyébként mindenbe…), és kijelentették, hogy nem ugorka az uborka. Fájdalmas számomra! Mennyire más egy ugrálós, vidám kis zöldség, mint a szomorú, görbe, hajlott hátú uborka. Akinek még a görbületét is szabályozták az EU-ban.

De ki vagyok én, hogy itt kritizáljak? Az uborka -félreértések elkerülése végett- egy növény, semmi köze a tengeri uborkához amely egy állat, és baromian ronda.

A mi uborkánkat „cucumis sativus”-nak hívják, a tökfélékhez tartozik, és Indiából jött el hozzánk. Magyarul érett, leveses uborka, de nevezik még „cucumis profetarum”-nak is, ahol a próféta magától értetődik, az uborka pedig ugyancsak, lásd, mint fennebb.

A lengyel konyhában levesként, és panírozva is készítik, a bolgárok apróra vágva jeges, hideg nyári hűsítőként fogyasztják. A mi konyhánkban salátáknak, vagy savanyítva használják, és azon kívűl, hogy ízletes, hasznos a reumás megbetegedéseknél, bélizgalmakra. Kiváló hűsítő, ha az ember a napon feledkezett, és itt-ott leégett egy kicsit. Enyhe hashajtóhatása is van, vidéken ki is használják e tulajdonságot. Nyáron jéggel felturmixolva, kissé megédesítve kiváló hűsítő.

Európában több, mint háromezer éve honos, a franciák a kilencedik században említik először.

Viszont szerepel az emberiség legősibb eposzában, a Gilgames legendában, mint az ősi Úr városban termelt zöldség, a lakósaik ellátására.

Az ótestamentum megírja, hogy Egyiptomban nagyon elterjedt a fogyasztása, az ókori héberek ünnepnapokon ették. Tibériusz császárról említették, hogy függetlenül az évszaktól, folyton uborkát eszegetett. Rómában termesztették először mesterségesen, vászonlepedőket olajjal vízhatlanra itatott sátrak alatt, ezeket specularianak (ablaktáblának) nevezték, és összehajtogatták ha sütött a nap. Nagy Sándor idején írták le, hogy a frankok termelik az uborkát. Sőt idősebb Plinius is foglalkozott írásaiban e növényekkel. Egyébként az irokézek már ismerték és ették az uborkát a spanyol hódítás idején.

Európában valószínű, fertőzött vízzel való öntözés miatt járványokat terjesztett, ezért nem is fogyasztották, századokon át, csak állatok takarmányozására használták. Később sózva, savanyítva kezdték újra alkalmazni az élelmiszeriparban. A savanyítás receptje annyi féle, ahány helyen készítik. Ma már nagyon sok féle tartósított formája ismeretes. A gyümölcs (?) friss levét, – figyelem!- afrodiziákumként használták eleink!

Most értünk el oda, amiért egyáltalán nekifogtam az uborkáról értekezni.

Hát azért, Kedveseim, mert kiváló bőrápoló hatása van. Stabilizálja a bőr sav-lúg háztartását, regenerálja a hámszövetet, frissíti a felhámot. Családom hölgyeit sokszor nem lehetett zavarni, mert lehúzott rolók mögött uborka pakolással az arcukon csendben pihentek. Ilyenkor nem volt szabad hangoskodni, mert jobb volt a pakolás hatása, ha csendben tett-vett az ember. Bevallom, soha nem jutott eszembe uborkával telerakni a képemet, már csak az erre fordítandó idő hiányában is, egyébként, lehet, hogy többet ért volna a használat, mint az önmegtartóztatás.

De, még elkezdhetem, elkezdhetjük… hátha tényleg csinál velünk valamit?

Mondjuk: szépek, még szebbek, sőt, nagyon szépek leszünk…Tőle!