Egyszer utaztam a villamoson, este 10 után, amikor láttam, hogy felszállt a járműre egy 70 éves bácsi az 50 éves fiával. Amint feltoppantak, előttük a széken ült, egy fiatal 18 év kor körüli lány. A lány megpillantotta a két urat és nyomban lendült volna a felállással, ám az 50 éves, borzalmas hangszínnel és hangmagassággal elkezdett üvölteni vele, hogy: „Fel kellene állni, mit képzelnek ezek a lusta, állandóan ülő fiatalok, senki nem tanította illemre őket!” A csaj szinte könnybe lábadt szemmel visszahuppant, majd nem bírta tovább, így szólt:

„Át akartam adni a helyet, nem látta, különben mit tud maga az én életemről, reggeltől estig állómunkát végzek, fejezze be a hőbörgést!”

Nagyjából mi is így jártunk, és a mi fejünkben is van egy jó nagy kérdőjel, hogy 2013-ban, amikor naponta megkeseríti az életünket egy közel 65 éves, jó anyagi helyzetű, unatkozó és a végsőkig rosszindulatú szomszéd, akkor kihez forduljunk, hogy magyarázza már el neki, hogy mi az, hogy emberi tisztelet, becsületes élet, és nem utolsó sorban, mi az, hogy kisgyerek.

Néhány évvel ezelőtt vásároltunk egy aprócska, emeleti lakást, ahol 5 lakás nyílik egy folyosóra. Egész életem spórolt pénzéből, a felmenőim örökségéből, ami ugye egy vidéki csórónak egy elérhetetlen álom, az vált valóra. A felújítás elején cédulákat találtunk itt-ott, hogy „nyissák ki az ablakot este”, hogy a szomszédunk „szüntesse meg a bűzt”. Aztán megjelent egy idősebb, 185 centiméter magas, vékony hölgy, aki először az időjárásról csacsogott nekünk, vicceket mesélt, érdeklődött a lakásunk vételáráról, rólunk, majd előadta, hogy mesterekre volna szüksége, nem tudnánk-e segíteni. Kisnyugdíjas -mondta, a hasán spórol, majdnem éhen hal, nincs senkije, átvágta az ablakos, pénzzel tartozik neki. Egyedül kezdte bontani a szegény kis kezeivel a falat, gondolta, hogy a járólapokat „teszkós” bevásárlókocsival húzza majd haza, de nem talál egy olcsó szakembert, aki felújítaná a lakását.

Addig sírt, hogy adtunk neki szakemberek telefonszámát, de aztán könyörgésre a férjem is kiszámolta neki, hogy mennyiért újítanák fel. Miután megtudta, hogy a férjem is szakember, -nálunk nagyjából mindent ő csinált a két kezével, vérszemet kapott az öreg hölgy. Folyamatosan a nyakunkra járt, hogy a párom vállalja el neki a munkát. Baromira siránkozott, megsajnáltuk ismét, elvállalta, majd jöttek a mesék a pénzhiányról, az amerikai rokonról, és a megbeszélt munkák mellett a külön, extra kérések. Az idős hölgy a teljes lakásfelújítás alatt nem költözött ki a lakásból, és nem sokkal a felújítás befejezése előtt csinált egy álhisztériát, hogy még mindig nincs kész. Erre a párom indítványozta az elszámolást. Akkor még anyagköltséggel és a munkadíj teljes összegével tartozott a nő. Aki kijelentette, a párom tolvaj, tartozik „X” forinttal, mert nem fejezte be a munkát. A nő feljelentette, ám a több évig húzódó tárgyalásokon, első- és másodfokon sem tudta bebizonyítani, illetve megfogalmazni, hogy pontosan mit akar. Megnyertük a pereket.

Ám, ez idő alatt megszületett a kislányunk és a poklokat éltük meg az öreg hölgy mellett. Felmosóronggyal naponta többször szentelgette az ajtónkat. Amikor a közelünkbe ért, és a nap bármely szakában, amikor eszébe jutott, csapkodta az ajtókat, az ablakokat. Kulcs csomóval csikargatta az autónk oldalát, tetejét, elejét, hátulját. Felgyújtott néhány csikket, majd az ajtónk elé tette, a tárgyalásra pedig gyártott néhány álbizonyítékot, ami inkább nevetséges, mint említésre érdemes volna. És sorolhatnám…

Idén a tárgyalások véget értek, és a rettegés, hogy nem kell az utcára mennünk, ha a perköltségeket nekünk kell fizetni. De a nő leállíthatatlan, folyamatosan a közös képviselőhöz szaladgál, zajong, a legnagyobb viharban szellőztet, vadul porszívózik, cipőket ver össze, amikor a kisgyerekünk alszik. Felmosóvízzel szentelgeti a csengőnk gombját, kulcs csomóval a kezében keresi az autónkat a parkolóban, az emeletről vizet öntöget a nyakunkba, állandóan hallgatózik, sőt az összes lehetséges szomszédhoz bement, hogy valljanak ellenünk a bíróságon.

Nem ragozom, egyenlőre nincs lehetőségünk az elköltözésre, a jogi utat értelmetlennek tartjuk. Ha valakit megkérdezünk, hogy mi volna a megoldás, mindenki azt tanácsolja, hogy egy sötét utcában jól meg kellene verni. Hát, igen, aztán meg jól lesittelnének bennünket.

A nőhöz nem szólunk, kerüljük a társaságát. Ám, legújabban a gyerekünket ijesztgeti, kikopog az ajtaján, a gyerekünk meg sírva visszafut. (Sőt ide sem írom, hogy legutóbb mit mondott!)

Megjegyzem, a lakását megbecsült hivatalnokként kapta -ezt többször emlegette, gyereket nem nevelt, a postáson kívül senki nem jár hozzá. A hölgy hívő, az ajtaján Szűz Mária képe, a lakása telis-tele szentképekkel.

Nincs más választásunk, bízunk, hogy nem teszi teljesen tönkre az életünket ez a szegény kisnyugdíjas, aki gyorskajáldákba jár, folyamatosan vásárol, úgy öltözködik mint egy színházi dáma, és mi vagyunk a rögeszméje, hogy minket -az ördögöt képviselő oldalt, elűzze illetve kiűzze.

Jót akartunk egy szegény éhező nyugdíjasnak, ezt kaptuk!

Ha valaki nem adná át neki a helyet a villamoson tudna ódákat zengeni az illemről és a jó modorról…meg a becsületesen megkeresett pénzről.