A lakások ebben a korban kevés komforttal rendelkeztek: nem volt bennük folyóvíz, csak fával fűtöttek, gyertyával világítottak. A városokban, a gazdagok lakásában azonban egyre gyakrabban feltűntek a fürdőkádak, bidék, kályhák, olajlámpák.

Marha- vagy birkafaggyúból készített gyertyák világítottak a legtöbb házban, és csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy méhviasz gyertyákat helyezzenek az aranyozott bronz vagy ezüst gyertyatartókba. Számos helyen többkarú gyertyatartókat akasztottak a falra, lehetőleg a tükör két oldalára, hogy a fényt megsokszorozzák. A még jobb módúaknál csillár lógott le a mennyezetről, benne tizenkét gyertyával, de számuk a harmincat is elérhette! Tökéletesebb fényforrásnak bizonyult az ún. tetős vagy kártyás fáklya (kártyacsaták dúltak a fényénél), amelyekben festett pléh lámpaernyő alatt két-három-öt gyertya világított.

Végül a kis bolhafáklyák fényénél mentek le a férfiak a borospincébe, vagy olvastak az ágyban. De hiába, ezek mind kevés fényt adtak. Még a forradalom előtt népszerűvé vált Auguste Quinquet praktikus, könnyen kezelhető olajlámpája. A kanócot itt a lámpával párhuzamosan elhelyezett oldaltartályokban lévő repceolaj táplálta. Igaz, e tartály meglehetősen nagy árnyékot vetett, a lámpa a gyertyával összehasonlítva mégis sokkal jobban világított. Létezett azután ikerolajlámpa, rézből készített modell, sőt, olyan is, amelyet csillárként a mennyezetre lehetett akasztani. 1800-ban egy még modernebb olajlámpa jelentkezett a piacon. Ezt Guillaume Carcel találta ki, aki egy óraszerkezet segítségével szabályozta, hogy az olaj mindig pontos adagolásban jusson el a kanóc aljára. Ezzel a módszerrel akár tíz órán keresztül világíthatott egyfolytában a lámpa, és fogyasztása mindössze 42 gramm repceolaj volt óránként. Ám e törékeny és drága újdonságot csak a gazdagok vásárolhatták meg maguknak.

Forrás: Magánélet Napóleon korában