Drezdába utaztunk, és a vonaton eltévedtem! A mosdó a vagonunkban nem működött, a következő vagonban foglalt volt, aztán ki volt az egyikre írva, hogy használaton kívűl. Sóhajtok magamban: DDR vonatok! Majd következett az étkező kocsi, ott amúgy sincs ilyesmi, aztán találtam egyet.

Kézmosás után, amikor kiléptem, elfelejtettem, hogy melyik irányból jöttem, és elindultam valamerre. Ezzel természetesen még jobban eltávolodtam Ficitől (a férjemtől), aki vélhetőleg idegesen nézte az óráját.

Egyszer csak a mozdonyvezető háta mögött találtam meg magam, és akkor megtorpantam egy pillanatra. Ez nem lehet, én a mozdonyvezetőt eddig nem láttam sehol! Nem is számoltam azzal, hogy rátalálok, hiszen ezek a vonatok maguktól mennek, vagy mi? Mindegy, meg kell fordulnom, és folytatnom a Fici után való keresgélést. Egy vagon, még egy vagon és köztük a zakatoló átjáratok, melyeken félek átmenni, de nincs mit tenni. Ficinek ezen a vonaton kell lennie! Tovább haladok, egy kocsi, kettő, aztán az étkező kocsi, itt hasít belém a felismerés: Eltévedtem! Nagy baj nincs, ez nem egy erdő, ahol minden irányban keresgélni kell, itt vagy erre, vagy arra lehet menni! Itt nem kell keresgélni a fák mohás oldalát, hogy merre van észak, (ezt még soha nem kellett csinálnom, csak olvastam róla: ha eltévedsz egy erdőben, meg kell nézned: merre van Észak? Ezt a fák moha – fedte oldaláról egy jó nyomkereső leolvassa. Ismétlem: egy JÓ nyomkereső…)

Bátran haladok tovább, jelen esetben a vonaton, még egy, majd még egy kocsi, és eszembe jut: talán elnéztem Ficit! Visszaindulok, igen, egészen addig míg ismét megpillantom a mozdonyvezetőt.

Ezt a mozdonyvezetőt én már láttam egyszer. Olyan nincs, ugy-e, hogy két mozdonyvezető van, és én a másodikat látom ez alkalommal? Akkor nincs mese, meg kell fordulnom, és végig kell mennem ezen a hosszú vonaton, különös tekintettel Fici keresésére. Éppen jön a kalauznő, és én megkérdem: tessék mondani, hol van a 48-as ülőhely?

– Hát minden kocsiban van 48-as ülőhely. Vagyis melyik 48-at keresi?

-És hány kocsi van, tessék mondani?

– Nem sok, ma csak tizenkilenc…

-Pssszzzzz,- esik le a kő a szívemről, akkor csak végig kell mennem a tizenvalahány kocsin, mindig jobbra kell nézzek, balra nem, mert arra néznek a folyosó ablakai, a fülkék jobbra vannak. Kicsit gondolkozom, hogy tényleg helyesen ítélem meg a helyzetet, aztán bátran elindulok, kocsikon át, zötyögve a váltókon, ha ezt megúszom csonttörés nélkül, akkor nagy ember vagyok.

Addig mentem, ezúttal csak egyetlen egy irányba, amíg megtaláltam Ficit. Ezzel fogadott:

– Eltévedtél, ugy-e?

– Honnan tudod?

– Egyszerű. Te egy négyzet alakú szobában is képes vagy eltévedni, amelyiknek csak egy kijárata van. Nem tudom, ez miért van így, de így van.

– Nem idegeskedtél?

– Nem. Annyi eszed csak van, hogy ne szállj ki a robogó vonatból!

-Hát ennyi eszem tényleg van.

Megérkeztünk, ez itt nem Székelykocsárd!

Amikor vége volt az utazásnak, ezekkel a lenti röhögő faunokkal találkoztunk. Nem tételezem fel, hogy rajtam röhögtek….

Egyébként Fici azt állítja, hogy én mindenre az én saját szempontomból tekintek.

Egyszóval: „Én” – központú vagyok! Hát szeretném én azt az embert látni, aki nem a maga, hanem a mások szemszögéből látja a dolgokat…

– Ez azért van, mert azt hiszed, hogy te vagy a világ közepe…- hallom a magyarázatot.

– Ez véletlenül igaz. Számomra a világ közepe én vagyok. Tőlem indulnak ki a dolgok, és ezzel nem árultam el nagy titkot, ugyanis rajtam kívűl, még – valamivel több, mint hét milliárd ember is saját magának ugyancsak a világ közepe… Ez már a dolgok természetéből adódik.

Később, megérkezés után, fáradtan ülünk az Elba partján egy teraszon, ahol jó söröket adnak. Velünk szemben a gyönyörű, barokk építészet. Iszunk csendesen, és nézzük a várost. Egyszerre csak megszólal Fici:

– Hát… mindenesetre, annyit mondhatok, hogy ez nem Székelykocsárd…és elgondolkozva bólogat hozzá.

(Azok részére, akik még soha nem voltak Székelykocsárdon, megjegyezném: ez egy elhanyagolt vasúti csomópont, valahol a megszállt végeken… Nem érdemes odamenni…)

Az útnak erről a részről tovább már nem fogok értekezni.

Egy napra elég ennyi. És megígérem, hogy még erre a témára visszatérek.

Na, de mi van Drezdában…

Kellene mondjak valamit Drezdáról is, mert ezért írtam ezt a cikket.

„Fontos kulturális szerepe miatt gyakran „az Elba Firenzéjének” (Elbflorenz) nevezik.A páratlan mennyiségű barokk építészeti remekének hála, egykor Drezda volt Európa egyik legszebb városa. Az I. (Szász) Ágost alatt uralkodó építészeti stílust drezdai barokk néven is ismert.

Drezda fontos tudományos központ is, sok kutatónak ad otthont. Számos számítógéphardver- és hi-tech-fejlesztő cég nyitott irodát vagy kutatási létesítményt a régióban, ezért hívják a várost Németország szilíciumvölgyének. A Drezdai Műszaki Egyetem a világ egyik legrégibb műszaki egyeteme.

A Volkswagen cég 2002-ben megnyílt Gläserne Manufaktur (üveges gyár) üzemében a cég luxusautóit itt szerelik össze. (Külső csarnoka üvegből készült.)

2002-ben Drezda egyike lett Európa legzöldebb (nagy)városainak. 62% erdős és zöld területével. ”

Viszont erről a városról elmesélni, vagy leírni, hogy milyen, az képtelenség. Ezt a barokk csodát látni kell.

Én nem szerettem a barokkot, azt tanultam róla annak idején az iskolában, hogy nem szép, mert „csicsás”.

Hát tényleg az, de attól még nagyon szép!

Drezdáról egy mondatban azt tudom mondani, hogy látni kell, mert sem kép, sem betű nem adja vissza ezeket a kincseket.

Tátott szájjal néztük az épületeket, kiállításokat, galériákat. Jártuk az utcákat, melyek durva macskakövekkel vannak középkorira trimmelve. Nekem volt ugyan egy kényelmes cipőm, de a macskakövek kifogtak rajtam, három helyen is vízhólyagok lettek a jobb lábamon. Eszembe jutott, hogy bajban vagyok a jobb-bal viszonyával, és megkérdeztem Ficitől: Melyik lábamon is vannak a vízhólyagok?

– Ütődött Üstököm, – volt a szelíd válasz: hát azon a lábadon, amelyik fáj! Ez nem logikus? Nem az a fontos filozófiailag, hogy melyik lábad az, amelyikre nem tudsz rálépni, hanem az a fontos, hogy fáj!

Erre aztán felhúztam az orromat, és később, már a liftben meg is sértődtem komolyan, mert közölte velem: nézzek jól körül, tanuljam meg a technikát, mert ha a világűrben (?) leszek, akkor tudnom kell: melyik gomb mire jó? Erről a szemtelenségről azonnal az jutott eszembe, hogy ez engem ki akar lőni ezzel a lifttel a világűrbe!!!

– Hát, abból nem eszel, mert nagyon jól megfogózkodok!

Később látunk egy múzeumban egy csodálatos, intarziás, középkori török bárdot, melyről kijelenti az én uram, hogy ez neki kell, petrezselymet metélni…

„Szász krumplileves”

A petrezselyemről jut szembe, a helyi u.n. „Szász krumplileves” receptjét elhoztam Nektek, merthogy Drezda a német szövetségi állam, Szászország délkeleti részén terül el.

Főzz meg egy fej apróra vágott hagymával, vágott petrezselyemmel, majoránnával, sárgarépával néhány jól szétfőzhető krumplit, sózod, ha megfőtt, a sárgarépát elnyomod villával, hogy krémes legyen, visszateszed a levesbe, szép színt ad neki. Ezután fejenként egy bőrös virslit már megfőzve, apró, centis darabokra vágva beleteszed a levesbe, még egyszer fellobbantod.

A szétfőtt krumpli miatt sűrű levest kapsz, ha akarod, tejföllel, de lehet anélkül is, és friss, puha barna kenyérrel tálalod. Nagyon finom. Minden este ezt ettem.

Blúz – torta

A múzeumi belépőhöz sorba kell állni. Fici közli velem, hogy ma –kivételesen- én vagyok az alfaállat, menjek én a jegyekért…

Nem mentem. Nekem ott és abban a pillanatban egészen biztos, hogy Fici az alfaállat, álljon ő sorba a jegyekért. Nekem csak ne mondjon le a privilégiumairól!

Az utolsó napon kaptam tőle egy tisztaselyem blúzt. Mégpedig a következő okból: hogy „ne nyivogjak” neki, hogy nincs egy selyemrongyom, amit fölvegyek. Ez persze túlzás, én nem szoktam nyivogni, ha nem vesznek nekem selyem blúzot. Én egyszerűen meg szoktam mondani, ha nekem kell valami… Aztán vagy megkapom, vagy nem.

Ami a városban –mondjuk, a gyönyörű épületek mellett, még feltűnt, az volt, hogy a teraszokon esténként az emberek óriási tortákat ettek, még nagyobb adag tejszínhabbal. Fici azt állítja: ezek ezt pótcselekvésként teszik, mert a kommunizmus idején nem kaptak ekkora tortákat, pláne nem tejszínhabbal. Ezért vannak ezek a bestiálisan nagy porciók! Nem tudom, hogy ez igaz-e, de figyeltem: meg tudják enni az egészet? Hát betermelték… A csodálatos árkádok alatt… Mi söröztünk… Ugyanott…

Ezek a dolgok történtek velünk Drezdában. Mielőtt elbúcsúzom, még megemlítek gyorsan egy receptet, úgy hívják: Königsbergi gombóc. Marhahúsgombócok tejszínes capri bogyó szószban, piros céklasalátával… Isteni!

És: Drezdát látni kell, nincs mese! Mindenkinek!