Az ember nagyságát nem centiben mérik. Az én Édesapám, az átlagos férfi magassághoz képest alacsonynak mondható. Ám a természettel különleges barátságban volt mindig, és van még ma is. Szereti és érti az erdők, mezők, kertek üzenetét. Amikor teheti, minden kis idejét kint tölti a szabadban, munkával. Világ életében dolgozott, alkotott, teremtett, mintha nem is lenne szükség a pihenésre. Róla mesélek nektek, és az ő történeteit adom tovább, mint felnőttkori meséket.

Az Édesapám fiatalon veszítette el az édesapját, a háború ragadta el a családfőt szeretteitől. Özvegyen maradt édesanyja, egyedül nevelte négy gyerekét, – édesapám lévén köztük a legidősebb, már igen korán be lett fogva a való élet megpróbáltatásaiba, annak is a sűrűjébe, mert a megélhetési gondok eléggé sanyargatták a kis csonka családot azokban az időkben.

Néha, amikor elcsíptem egy-egy „mesélő” pillanatában, apró kis fény jelent meg a szeme sarkában, és közvetlen mellette valami titkos szomorúság is, amit oly annyira szerettem volna megfejteni mindig. Ittam a szavait, mert amikor a múltról mesélt, egészem más volt, mint általában a hétköznapokban. Már felnőtt koromban ért utol a felismerés, nem hagyhatom veszni az igaz meséit, így egy nyugodtabb pillanatában, szándékosan meséltetni kezdtem.

Mint említettem, apró emberke, most még inkább, hiszen az évek, és az évekkel rárakodott terhek, mind összébb nyomták a termetét, ám a tettei és a két keze munkája utáni eredmények, egyre magasztosabbá emelték Őt az én szememben.

Szolgáljon bizonyítékul, a nagyságának ez a pár igaz történet, amelyeket ő maga mesélt el nekem, és melyek igazságában egy percig sem kételkedem, legfeljebb, – akár a mesékben, apró kozmetikázást tett hozzá a múló idő, az évek, melyek csak öregedő homlokát kímélték kevésbé. Bár így 78 évesen, még jó pár évet letagadhatna a korából…

Szóljon hát az első igaz mese, egy fiúról, aki 14 évesen elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni. A történet Erdélyben játszódik, amit akkor még ezen a néven nem igen lehetett illetni. Romániában, Maros megyében, egy Vadasd, (hivatalosan Vádas) nevű falucskában kezdődik.

-„Nagy volt a szegénység drága gyermekem. Elvittek ezek mindent ami mozdítható volt. Az állatokat az istállóból, a takarmányt a csűrből. Összeszorított fogakkal néztük mindannyian, nem tehettünk ellene, de amikor az öltöny ruhámat megláttam az intéző kezében, amit gyerekfejjel a napszámból kapott pénzből vettem, elöntött a fekete méreg. Megragadtam a fejszét, hogy most levágom. Suba bácsi (gegesi ember volt), megfogta a kezem: – Fiam, ne tedd, ne nehezítsd a dolgot!

-Nem volt apám, aki tanítson. Néha akadt egy két jó szándékú ember, aki megsajnált, oktatgatott. Figyeltem rájuk, kitartóan, tettem a dolgom, jól vagy rosszul. Rájöttem, mivel én vagyok a legnagyobb a gyerekek között, /utánam két lány következett, az öcsém több mint 10 évvel volt fiatalabb nálam/ senkire nem számíthatok, csakis én lehetek anyám támasza.

-A faluban munka az volt elég, de pénzt nem igen tudtak adni érte. A földek megmunkálásából ami összejött, még az éhenhalásra sem volt elég, pénzt kellett szerezni valahonnan.

-Azon a nyáron támadt egy ötlete Soó Domi barátomnak, aki pár évvel idősebb legény volt nálam, és akinek a testfelépítése is jóval férfiasabb volt. Járogatott nyaranta kaszálni Brassó megyébe a havasokba. Én akkor olyan 14 éves lehettem, apró növésű vézna gyerek. Azt mondja nekem Domi: – Károly, tudom mennyire kellene nektek a pénz. Gyere el velem Hétfaluba. Keressünk egy kis pénzt. Mondom neki: – Te Domi! Való igaz, hogy nagyon kellene a pénz, mert már adósságunk van, amit vissza kellene fizetnünk, de nézz rám, hol tudok én napszámba kaszálni ezzel a termettel?

-Azt mondja Domi: – Te csak bízd rám magad, ha eldöntöd, hogy eljössz velem, a többit én intézem…

-Így kerekedtem fel 1951-ben, a barátom Soó Domi és a Jó Isten segedelmével, félelemmel és elszántsággal tele szívvel, indultam Sácele felé…”

2. rész

Elképzeltem, amint a 14 éves édesapám, izgalomtól fűtött kíváncsisággal elindul a nagy idegenbe pénzt keresni. Ott bujkál a félelem, a kíváncsiság árnyékában, hogy meg tud-e felelni az elvárásoknak, hogy fel tud-e nőni a feladathoz? Vállalja a kihívást, hiszen hajtja a kényszer, és most már a bizonyítási vágy is… Nem tudja mi vár rá, de vállalja.

-” Megérkeztünk az emberpiacra, – így mondták annak a helynek, ahol a környékbeli szászok, /mondhatnánk úgy is, a módosabb emberek/ kerestek maguknak munkásokat. Ott álltunk a Domival és vártuk, hogy elvisz-e bennünket valaki munkára. Akire a Domi várt, mert előzőleg megállapodtak, hogy itt találkoznak, még nem érkezett meg, csak üzent, hogy pár nap és jönni fog, de számítsunk rá. Mit tehettünk, ott vártunk, talán valaki tud addig is munkát adni nekünk. Jött is egy fiatalember, a Domi ismerte őt, – a templom mellett lakik -mondta. Engem nézegetett, méricskélt, aztán odaszólt a Dominak: – Kellene nekem egy kis segítség, lovas kocsival szénát hordani haza. Ez a gyerek szekeret tud-e rakni?

Hijnye, megriadtam kicsit, a Domi nélkül elszegődni? Egyedül az ismeretlenbe? Néztem a Domira erősen. Az meg intett nekem a szemével, s közben mondta: – Tud hát, hogyne tudna…

Én meg hozzátettem, – hát eddig még nem raktam szekeret, de ha megmutatják… és lestem a Domi barátomat, aki erőst biztatott a szemével. Megegyeztünk, aludhatok náluk a szénapadláson, aztán ha megjön a Domi embere, és mennünk kell kaszálni, hát elmegyek, de addig akad nála munka otthon a számomra. Így is volt.

Béfogtuk a lovakat, kimentünk a szénáért. A gazda mutatta nekem, hogyan rakjam a szekeret. Erőst igyekeztem. Hazaérve, kifogtuk a lovakat, felraktuk a szénát a szénapadlásra, körülnéztem, hát volt ott gazdaság: – nagy raktárban búza, árpa, a pajtába 4 fejős tehén, növendékek. Halottam mondja az asszony, hogy megy megfejni a teheneket. Hát azt én is tudok. Nem szóltam semmit, mire kiért az asszony megfejtem az egyik tehenet. Szólítja az asszony a férjét (nem emlékszem tisztán, talán Istvánnak hívták) – Te István, nézd meg, a gyermek megfejte a tehenet. Csöndben nyugtáztam, hogy ismét jól cselekedtem, talán megfelelek nekik. Istenem segített engem, imádkoztam az én Istenemhez és a szénapadláson betakaróztam a kabátommal, jó reménységgel tértem nyugovóra.

Reggel korán ébredtem, mire a ház népe felkelt kipucoltam az istállót, a teheneket szépen lecsutakoltam, csak úgy fénylett a szőrük. Motorinával felsikáltam az istálló alját, megadtam a módját, ahogy kell. Jön ki az asszony, nem győzi csodálkozással, hívja a férjét: – Na gyere, ezt nézd meg, ilyet még nem láttál, mit csinált megint ez a gyerek. Akkora szelet kenyeret kent nekem, alig bírtam megfogni, s még rájaborított egy ugyanakkorát. Mondom, ez nekem irtó sok lesz. Azt mondja: – Ezt megeszed, addig el nem mégy dolgozni. Te István, áldás nekünk ez a gyerek!

3. rész

Itt kissé elcsuklott a hangja, a szeme megtelt könnyel, leplezni akarta érzékenységét, ezért megállt a beszédben és vett egy nagy levegőt az édesapám.

Aztán összeszedte minden erejét, hogy tovább tudja mesélni a történetet, hiszen én ott ültem tollal és papírdarabbal a kezemben, amit ott találtam a szekrény sarkán. Nem voltam felkészülve eléggé, hiszen nem tudhattam, mikor jön el a kedvező pillanat a meséltetéshez, így nem volt nálam a füzetem. Legszívesebben odamentem volna hozzá, megsimítani összeráncolt homlokát, levenni róla az emlékek felszakította terheket és magamhoz ölelni, de nem tettem. Féltem, hogy elillan a varázs, kizökkentem az emlékezés hintajából, ezért csak vártam ott a kezemben felemelt tollal, mintha ezzel is biztatni akarnám, hogy meséljen tovább. És ő mesélt…

„Gyorsan eltelt az a pár nap, amit ennél a családnál töltöttem, én is szerettem ott lenni, ők is szívesen láttak engem. Kiadta, reggel a gazda, mit kell tennem az adott napon, de én mindig előbb végeztem, így maradt időm arra, hogy a ház körül, az udvaron, s a pajtába rendet tegyek. Rá is fért a helyre a rendrakás, mivel a családfőnek munkahelye is volt, így reggel munkába ment, csak munka után tudott a gazdasággal foglalkozni. Az asszonynak is jutott elég, a házimunkán kívül, hiszen voltak gyerekeik is, így ami nem volt égetően fontos az elmaradt. Azt mondták, szívesen vennék, ha ott maradnék egész idő alatt náluk, ugyanakkor tudták, hogy mi a Domival elszegődtünk, hát mennünk kell, és mivel a kaszálásért több pénzt is adtak, mi meg épp a pénz miatt jöttünk el ilyen messzire, hát el kellett búcsúzni tőlük. Azt azért megígértették velem, ha jövünk jövőre is, feltétlen eljövök hozzájuk legalább pár napra.

Eljött az a nap is amikor felkerekedtünk, menni kellett a havasokba kaszálni.

Megkaptuk mindketten a fejadagot – a merinde – így nevezték a csomagot amit kaptunk. A háziasszony pedagógus volt, ő csomagolta nekünk az elemózsiát. Merindének hívták a szőttes általvetőt, ami elől is, hátul is meg volt pakolva élelemmel, úgy vettük fel a vállunkra. Egy hétre kaptuk meg a csomagot, aztán úgy volt, hogy a következő egy heti adagot a gazda hozza ki nekünk a helyszínre. Volt a csomagba tojás, szalonna, sonka, kenyér só és a napi adagba egy fél liter pálinka. Mondtam, hogy én nem iszom pálinkát. A Domi se tudna azzal az adaggal megbirkózni. Sebaj, ami jár az jár, majd hazavisszük. A munkát nem napi bontásban mérték ki, így mondták: egy főnek egy napi kaszálás. Amit mi kaptunk, az két főnek háromheti kaszálás lett volna. Aztán, hogy mi mennyit dolgozunk vele, egy hónapot, vagy többet, az a mi dolgunk volt, de kifizetni fejenként három hetet fognak. Na, kösd fel a gatyádat Károly, gondoltam magamban, hogy fogom én ezt megcsinálni?

Éjjel 1 órakor indultunk el, fel a havasokba lovas szekérrel, jött velünk a gazda, hogy megmutassa, melyik földeken kell a munkát elvégezni. Reggel 8 órakor értünk oda, olyan messze volt. Nem egy darabba volt a kaszáló, hanem különböző parcellákba, több darabból tevődött össze. Amikor az egyikkel végzünk, akkor át kell majd menjünk a másikba és ott folytatni.

Az első helyet ahol a kaszálást elkezdtük úgy hívták: Ördögbérce. Kicsit megpihentünk, megettük a reggelit, megvertük a kaszákat és beálltunk Domival a kaszálóba. Vakartam a fülem tövét, mert bár otthon elkaszálgattam egy kis füvet, lucernát az állatoknak, de ekkora föld kaszálóba még gondolatban sem álltam bele soha.

Azt mondja nekem Domi: – Te csak ne aggódj Károly, állj bé utánam, aztán majd beléjössz, én a te sorodba is besegítek.

Ment elől a Domi, húzta a kaszát, akkora rendeket vágott. Próbáltam menegetni utána, folyt rólam az izzadtság, nagy igyekezetembe bele-bele vágtam a kasza elejét a földbe, de nem adhattam fel. Mondtam neki: – Ne menj úgy te, hiszen nem érlek soha utol. Csak nevetett és azt mondta: – Ne aggódj, csináld, ahogy tudod, de nekem igyekezni kell. Tudod, hiszen ez után fizetnek.

Estére olyan voltam, mint akit agyonvertek. A két karomat nem bírtam megmozdítani, a vállaimat alig éreztem, úgy el voltak zsibbadva. Na, mondom, én itt halok meg, holnap biztos nem fogok tudni kaszálni. Azt mondja a Domi: – Feküdj csak le hasra, úgysem iszod meg a pálinka részedet – mert egy kortyot sem ittam belőle – majd bedörzsölöm vele a hátadat. Csípte a pálinka a bőrömet, de olyan jól megnyugtatta, reggelre levette rólam a forróságot, így tudtam tovább dolgozni.

Szép lassan beléjöttem a kaszálásba, pár nap után már én álltam az első sorba, a Domi meg heccelt: – Hé te gyermek, mit csinálsz, ne menj úgy, nem tudok veled lépést tartani.

Éjszaka a szénából bugját raktunk magunknak abba aludtunk, a kabátunkat magunkra terítettük az volt a takarónk. Forráshoz jártunk vizet inni, megtöltöttük a kulacsunkat, azt vittük magunkkal napközben.

Egy nappal korábban sikerült elvégezni azt a darabot, mehettünk is át a másik darabba a Paláj dűlőbe.

Kaszálgattunk, csak addig pihentünk, amíg ettünk, vagy megfentük a kaszákat és amíg aludtunk. Ami megszáradt, megforgattuk, és bégyűjtöttük.

Szerdán érkezett a gazda a szekérrel, hozta az élelemből a következő heti adagot, mi akkor már a másik fődbe voltunk.

Azon a részen távolabb tőlünk, de látótávolságon belül dolgozott egy család a földeken, az ember a feleségével, két gyermekkel (olyan 8 és 10 éves körül lehettek a gyerekek), volt velük 3 tehén is. A tehén tejet egy kannába fejték, de olyan sok tej volt, hogy nem tudták elfogyasztani. Bevitték a kannákat a forrásvízhez, ahová mi is jártunk inni és beleállították a vízbe, hogy így tartósítsák valamelyest. Megkérdezték, nem fogadnánk-e el tejet tőlük, mert itt romlik meg és sajnálják elönteni, ennyit nem tudnak elfogyasztani.

Hát mi ezután víz helyett is tejet ittunk. Egy idő után, amikor már megaludt a tej, reggel, délben este ettük a finom aludttejet. Mesélte nekünk az ember, hogy ehhez a forráshoz látott már jönni hangyász medvéket inni. Mi meghallgattuk, aztán eleresztettük a fülünk mellett a dolgot.

Egyik éjjel, olyan gyönyörű holdvilág volt. Arra ébredek, hogy valami csikálja az arcomat. Próbálom félálomba ellegyezni, arra gondolva, biztosan egy szalmaszál a fekhelyről, hiszen abba aludtunk, – vagy egy hangya mászik rajta. A szememet ki sem nyitottam. A csikálás nem maradt annyiba, így kezdtem kinyitni a szemem, és uramfia mit látok, ott nyalogatja a medve az arcomat. Úgy megijedtem, hogy felültem ijedtemben és halkan szólítom a Domit: – Jaj Istenem Domi, kelj már fel és segíts, mert né, itt a medve.

Ez olyan kisebb termetű hangyászmedve volt, de ahhoz elég volt, hogy jól megijedjek. De nem csak én ijedtem meg, a medve is megijedt tőlem és elszaladt az éjszakába.

Sokáig nem tudtam lehunyni a szemem, a félelemtől, néztem a holdvilágot, és lestem az újdonsült barátomat, de szerencsémre, nem akart visszajönni hozzám barátkozni. Reggel madárcsicsergésre ébredtem és hálát adtam Istenemnek, hogy ismét megértem egy új napot.”

4. rész

Olyan jó volt hallgatni Őt, meg nem szólaltam volna semmiért, gyorsan körmöltem a lényeget, le ne maradjak valamiről. Visszakérdezni is ritkán merészeltem, nehogy megszakadjon a fonál és elillanjon a történet. Nagyon lelkesen és teljes átéléssel mesélt, annyira szeretném hitelesen visszaadni a mondatai hangulatát.

„-Így telt el a bő két hét, Isten szabad ege alatt, lelkem. Hetekig nem is jártunk lenn a faluban, mert az olyan messze volt tőlünk. A szerdán hozott következő heti merinde adagot nem tudtuk mind elfogyasztani: – olyan 4-5 kilós lehetett a házikenyér, mellé szalonna, tojás, sonka, minden, ami jár.

Ennél a parcellánál is nyertünk egy napot, így két nappal korábban végeztünk a tervezettnél. Természetesen a megalkudott és le nem dolgozott két napot is kifizette a gazda, a megállapodásunk szerint.

Kiderült, hogy akinél, az első a pár napban voltam, – az a jóravaló ember – az ő sógora, aki kinyomozta, hogy mi hová szegődtünk és felvette vele a kapcsolatot. Arra kérte őt, mondaná meg nekem, ha végzünk és tehetem, menjek még vissza hozzá egy napra, mert lenne, valami csépelni valója, ahol elkelne az én segítségem. Így történt, hogy sikerült visszamennem még egy napra az előző helyre.

A munka, amit végeztünk, az volt, hogy a kazalba rakott búzát, rozst kellett a szérűre-cséplésre vinni, majd a cséplésből a terményt és a szalmát hazahordani. A gazdának volt egy kocsija, de mivel arra nem fért fel az egész, kölcsön kért még két szekeret. Olyan 5 méter hosszú, gumikerekű szekerek voltak, fenyőfából készített kocsival.

Felmásztam a szekérre és a gazda mutatta nekem, hogyan kell rakni a kévéket a szekérderekába, jó tömötten, hogy több férjen rá egyszerre. Amikor egy sort leraktam, szólt a gazda: – Na, most állj bé a közepibe és dobáld széjjel két oldalra. Jól nyomkodd bele a nyakába! – mondta. A szekér oldalára fából készült lajtorjaszerű toldást raktunk, ezzel is megemelve a magosságát, hogy többet tudjunk reárakni. Tanulgattam, ahogy mutatta nekem, jól megtűrtem a villával a kévéket, úgy raktam a szekér szélére, hogy tartós legyen. – Figyeld a lovakat, azok irányítanak majd, hogy hová kell tenned még, vagy, hogy hól nagyobb a teher.

Amikor már úgy látta elég lesz, szólt nekem: – Hagyjuk, mer már nem érem fel a villával, több nem tér reá.

Lekötöztük kötéllel. Olyan sokat sikerült rápakolnom, hogy nem ért körbe a kötél, meg kellett toldani.

Nyolc szekér rakódott meg egyszerre ennél a cséplésnél, mindeniket más-más rakodó rakta. A mi szekerünkre volt a legtöbb felpakolva. Nézett is a gazda, mert olyan magas volt a rakomány, hogy nem látott engem a tetején.

Kiáltott nekem: – Hallod-e gyermek, le tudsz szállni, merre vagy? – Szólok neki lentről: – Itt vagyok! Csodálkozott, hogy jöttem le egymagam olyan hamar?!

– Te egy tünemény vagy. Kiszólom a számon, s te már a földön vagy.

Meg is kaptam a munkámért a rendes fizetséget.

Azon a héten még 3 helyen dolgoztunk, kaszáltunk: füvet, lucernát, ami csak akadt.

Így összesen egy hónapig voltunk távol az otthonunktól.

Domi, a munka végeztével elosztotta a pénzt, ugyanannyit adott nekem is, mint amennyit ő kapott. Azt mondta: – Rendesen megdolgoztál érte.

Mikor hazamentünk, kiraktam a keresetem az asztalra. Édesanyám nem tudott megszólalni annyi pénz láttán, azt kérdezte tőlem:

– Fiam, te hova törtél bé?”

Itt ismét elcsuklott a hangja, a szeme megtelt könnyel és elhallgatott. Nem bírtam tovább, letettem a plajbászomat, odamentem hozzá és megöleltem.

Nem szóltunk egymáshoz egy darabig.

Amikor ismét megszólalt, a fájdalom mellett mérhetetlen dühöt láttam a szemében. Emlékek törtek elő belőle.

Annak idején egy Gyepesi Béla nagybácsi sajnálta meg őket és adta nekik a kölcsönt, amiből a fejős tehenet vették a családnak, hogy élelmük legyen. Ám mint minden jóravaló ember, nem akartak visszaélni a jó szándékú rokon segítőkészségével. A kölcsön az kölcsön, vissza kell adni! Az édesapám által Sáceleben keresett napszámból visszafizették a pénzt. Ebből az összegből vette magának az öltöny ruhát is, amit a végrehajtó elvitt tőle, amikor beszedték a járandóságot. Nem csodálom, hogy a fejsze után nyúlt az én még gyermek alkatú, de már a nehéz fizikai munkától szinte felnőtté lett édesapám.

A hideg futkosott nekem is a hátamon és a bicska kinyílt a zsebemben, amikor ezt mesélte. El sem tudom képzelni, mit tettem volna én az Ő helyében… Néztem a még mindig izmos karját és vállait, a fizikai munkától kérges tenyerét és arra gondoltam:

– Ugyan mit tennénk mi, a mai kor emberei, egy hasonló helyzetben, mint amiben az én Édesapám akkor keveredett? -tettem fel, szinte magamnak a kérdést.

5. rész

2015. október 22. van, csütörtök délután, zötyög velem a busz Peterd felé. Édesapámhoz indultam, éppen egyedül van, az Édesanyám hazautazott Erdélybe, a 93 éves Édesanyját ápolni, aki már nagyon nehezen tölti napjait ezen az „árnyékvilágon”, állandó felügyeletre szorul. A nagymama ápolását rendszeresen Rózsika, a nagynéném, – édesanyám húga – látja el, évek óta lelkesen, lelkiismeretesen és tisztességesen, egy panasz szó nélkül.

Összecsomagoltam, főtt ételt viszek az édesapámnak. Nem mintha nem lenne mit ennie, hiszen Édesanyám elutazása előtt előre főzött neki többfélét is, és azokat lefagyasztva a mélyhűtő-ládába tette. Az Édesapám maga is tud főzőcskézni, de azok közül is legszívesebben krumpli gulyást szeret készíteni. Szívesen megyek mindig hozzájuk, falura, bár naponta beszélünk telefonon. Ha nem is hetente, de igyekszem többször sort keríteni arra, hogy Peterdre mehessek a szüleimhez.

A mai kiruccanás kiváló lehetőség arra is, hogy az „igaz mesékhez” újabb anyagot gyűjthessek. Emlékeimben még találok párat az édesapám által korábban elmondott történetekből, de a jegyzeteimből már nem meríthetek semmi hiteleset, amit megírhatnék. Nem szóltam Édesapámnak előre az érkezésemről, meglepetésnek szántam. Szeretem látni az arcán azt az örömöt, amit a váratlan megjelenésem látványa okoz. Leszálltam a helyi menetrend szerinti járatról és szép csöndesen közelítettem meg a házat, hogy még nagyobb legyen a meglepetés. Nem kellett nagy erőfeszítést tennem, hiszen a kapujuk előtt van az autóbusz megálló és egyben a forduló is, mert odáig megy csak a busz. Ott megfordul a kialakított közforgalomban és onnan már csak visszafele visz az útja.

– Az ajtót zárva találom, erre számítottam is.

Leteszem a csomagom a nyitott verandán lévő kispadra és szinte lábujjhegyen megyek hátra az udvarba, melynek a kertkapu felőli oldalán, – háttal nekem – ott szorgoskodik az Édesapám, éppen a kertből előrehozott zellert pucolja.

Odaszólok neki pajkosan: – Na, jó napot kívánok, hát mit tetszik csinálni?

Megfordul, örömmel teli meglepetés ül az arcára, fülig érő szájjal mosolyog és siet megölelni engem.

– Hát te lelkem, honnan kerültél ide? Na, nézz csak ide, milyen meglepetést okoztál nekem…

Megölelgetem, örülünk egymásnak, és elmesélem, mert megkérdezi, hogy miért nem informáltam őt az érkezésemről. Előremegyünk, kedves szavakkal invitál be a házba, máris szabadkozik a rendetlenség miatt, pedig nincs is rendetlenség nála. Nem győz örömködni, majd sűrűen dicséri a vacsorát, amit vittem neki. Olyan jó látni, hogy mennyire örül a jelenlétemnek.

Aztán elkezdem kérdezni. A papírt és az íróeszközt már odakészítettem. Először bátortalanul indul az emlékezés, azt mondja, nem akar valótlant mondani, és néha pár percig is gondolkodnia kell a neveken, van, hogy nem is jut eszébe egy-egy név, a történet szereplői közül.

Arról kérdezem, mi történt az után, hogy hazajöttek a havasokból és visszafizették a kölcsönt?

– Július vége volt, amikor hazajöttünk a napszámból -folytatta Édesapám. Utána egy ideig otthon dolgoztunk gyermekem a földeken, mert ugye voltak földjeink, hiszen falun abból éltünk azokban az időkben. Betakarítottuk a terményt, jött az ősz, szántani, vetni kellett. Vettünk még egy tehenet, így már bé tudtuk fogni őket és ökrös szekérrel tudtunk menni, dolgozni.

Egy alkalomkor Édesanyámmal mentünk ki Bozod oldalára, szántani. Édesanyámnak előbb el kellett menni haza, hogy ebédet készítsen, meg hát jöttek haza a lányok az iskolából. Egyedül végeztem tovább a munkát, s aztán amikor a szántásból készültem hazamenni az ökrös szekérrel,– hiába is próbálkoztam, nem volt annyi erőm, hogy feltegyem az taligát a szekérre. Mit volt mit csinálni, ott nem hagyhattam, hát kitaláltam, hogy a szekér után kötöm, a taligát, úgy viszem haza. Mondanom sem kell, mire beértem a hegyről a faluba semmi nem maradt belőle, mind ripittyára tört az egész. Kaptam is érte anyámtól, hogy nem figyeltem oda, de nem volt mit tenni, egyedül voltam, nem volt, aki tanítson, a magam kárán tanultam meg néhány dolgot.

Volt vagy 8 hektár erdőterületünk, telente oda jártunk fát vágni, gyűjteni. Össze-vissza olyan 63 hektár földünk lehetett, volt közte hasznavehetetlen, az erdőterületek is ide tartoztak, aztán volt kaszáló és termőföld is ebben. A termőföldeken, búzát, kukoricát, zabot, árpát termesztettünk, attól függően, melyik terület mire volt alkalmas.

A testvéreim még kisebbek voltak, Irénke és Amália iskolába jártak a faluba, Sanyi még nem volt akkor iskolaérett. Hol vittük magunkkal a mezőre, hol a Pál mamával maradt otthon, amíg mi a földeken dolgoztunk.

A rendre és a tisztaságra Dani Lajos bácsi tanított meg engem. Amikor néha volt rám egy kis ideje, elmutatta, mit, hogyan tegyek. Mindennek legyen helye és tartsak rendet, takarítsak magam körül. Sohasem felejtem el a jóságát és a tanításait, olyan jót tett velem.

A család élelmezésére, búzát, töröbuzát, árpát, cukorrépát termesztettünk, a ház körüli kertben krumplit, konyhanövényeket. A lányok iskola után segítettek, amit tudtak a ház körül, de hát még kicsik voltak.

A jószágoknak is kellett élelmet előállítani, termesztettünk pl. lucernát, bartacint, kerepet. A kerep a lóheréhez hasonló takarmány volt, a bartacinnal egy helyen termesztettük.

Szántani már egyedül jártam, a tehenek úgy meg voltak szokva, hogy mentek maguktól, nem kellett vezetni őket, én hátul fogtam az ekét, gyalogoltunk a barázdába. Ha elért az eke egy-egy erősebb gyökeret, nem bírtam egyenesbe tartani, úgy kibillentett, hol jobbra, hol balra dobott ki, akkorákat estem. A tehenek nem álltak meg amikor én elestem, mentek tovább a maguk útján. Felugrottam, futás utánuk, hogy utolérjem őket, mert ugye az ekét bele kellett nyomni a földbe, hogy rendesen, mélyen szántson.

A szomszédos földben dolgozott a Samu bácsi. Neki és a feleségének nem voltak gyermekei, a jószágokat úgy kezelte, mintha a gyerekei lennének, olyan tisztán tartotta őket, szeretettel beszélt hozzájuk, de ő is mindig olyan szép, tiszta öltözékbe járt, mint egy tisztviselő. Csodáltam is ezért gyakran a Samu bácsit.

Átkiáltott nekem a Samu bácsi, ott munka közbe: – Te kicsi fiam, hogy vagy képes egyedül ilyen nehéz munkát végezni?!