Voltam egy előadáson, aminek azt a címet adták, hogy: 

Gregorián énekek

Egyes internetes oldalak szerint:

A gregorián ének a római katolikus egyház egyszólamú, hangszerkíséret nélküli liturgikus kórus vagy szóló éneke latin nyelven. Az adott szöveg szerkezetének megfelelően tagolódik. Kötetlen ritmusú és az abszolút hangmagasságot sem rögzíti. Dallamai lépcsőzetes felépítésűek vagy kis hangközlépésekkel mozognak, helyenkénti ugrásokkal. Többnyire kis hangterjedelmű!

Az időszámítás kezdete körüli kor mediterrán zenekultúrájából, mégpedig a görög himnuszokból és az ókori zsidók zsoltáraiból fejlődött ki.

 Én és a Gregorián énekek:

Sok évvel ezelőtt láttam egy ilyet, akkoriban hosszú szakállas, idősödő orosz ortodox szerzetesek vitték színpadra a középkor templomi muzsikáját, és az nagyon-nagyon szép volt.

Megörrültem ennek az előadásnak, mert én különösen szeretem a kórus zenét.

Persze nem az volt, csak részleteiben, középkorira hangszerelve. A műsoron szerepelt a Carmina Burana-tól kezdve, madrigálokon át, beatles-song válogatásig minden, ami „középkori”. Szóval: gregorián. Ehhez képest! Sok ködgép fújta a párát. Lila fények árasztottak temetői hangulatot.

Nagy kavarodás volt a színpadon, körbe jártak a reflektorok, amikor hozzám ért a fényük, elvakítottak, és nagyon gyakran érték el a szemeimet. Rángó görcsöt lehet kapni az ilyesmitől!

Egyébként nem csak a reflektorok kerengtek, hanem az énekkar is folyton körbejárt a színpadon. Bömbölt a dob. Saccolom: ez legalább ezer decibel! Éreztem, hogy a napfonatom valahol hátul a hasamban, a medencecsontommal együtt remegni kezd, enyhe hányingerem volt. Az már az elején szentség, hogy a dobost agyon kéne ütni ! – jutott eszembe egy kislányos, rózsaszínű gondolat.

A nyolctagú férfikórus csillogó fekete kámzsákban énekelt, sőt, adott pillanatban kardot rántottak, és lezavartak egy csörtét, míg a többiek daloltak hozzá. Az egyik szopránt a színpadon egy magas „c”-nél lelőtték, miközben forgott fölötte a tükörmozaikos gömb, lángolt a zongora (Bizonyisten! Kint három tűzoltó autó állt vigyázban, láttuk, mielőtt bementünk!).

Egy másik szoprán szürke, lehullott falevélre hajazó ruhácskával, nagy, fekete lepellel a karjain olyan volt, mint egy óriási molylepke, míg énekelt, rémálmok jutottak eszembe.

Az együttes tűzijátékot vitt színre, csillagokat szórtak kezeikből, robbantak a petárdák, de ezek edzett énekesek voltak, nem ijedtek meg a pukkanásoktól, mint én, aki folyton a szívemhez kaptam.

Miközben műrepkények lógtak a színpadon, kriptai hangulat terjeszkedett el a nézők fölött. Majd sírokat vetítettek a falra, de ez mind nem volt elég. Szerpentint és konfettit lőttek a közönség közé. A publikum bőgött, a lábával dübörgött és visított, a dobos tüzet nyelt játék közben, szóval nagy felfordulás volt.

A fülem most is zúg a hangerőtől, (-„Nem való ez már neked szívecském-” mondta Fici, miközben ő is nagyokat sóhajtozott).

Mikor lejöttünk a színház lépcsőjén, az utolsó lépcsőfokot nem láttam tisztán, megbotlottam és pofára estem. Két vad idegen úr szedett fel, részt vevően kérdezték, hogy nem tört-e el a combcsontom, vagy valamelyik más, életfontosságú szervem? Mondtam, nem, Fici, aki előre ment egy lépcsőt, három emberrel arrébb látta az egészet, majd elmondta nekem, hogy az én esetemben ezután nagyon kell vigyáznom magamra, mert né, most is hogy leestem. „Ebben a korban” a lábam elé kellene nézzek.

– Ha látok, mindenképpen nézek!- válaszoltam. Itthon megvizsgálta a térdemet, amiről egy kicsit lejött a bőr. Azóta is a fejét csóválja, félek, hogy elfárad bele.

Én viszont üres teát iszom, zúg az egész fejem kissé, (még pár napig zúgni fog, mint a Kárpátokban a keleti szél). Az epém is rosszalkodik, tehát, teljes a káosz.

De legalább tudom, milyen a modern kori gregorián…nem egészen az, amit én szeretek!