Kedveseim,

2013. július van, a gyümölcsfák dalra fakadnak, mi nyitott ajtók és ablakok mellett alszunk, jó idő van, jó nekünk, nagyokat lélegzünk, élünk!

Amikor ideköltöztünk, ezelőtt hét évvel, fel volt túrva a város. Az utca jobboldalán nagy plakátokon, bűbájos vakondok képével hirdették, hogy értünk, nekünk túrják a földet. Elképzelhető, milyen közlekedni a városban annak, akinek kocsija van. Ki van helyezve egy szemafor, mivel csak egy nyomsáv használható, tizessével engedi át az autókat, csigatempóban. Azt állította az iroda, – ahol a lakást vettük, hogy mire beköltözünk minden gyönyörű, sima lesz, virágok nyílnak majd, és álomautók közlekednek síri csendben az utcák két oldalán.

Nos. Eltelt hét év, a túrásokat nem temették be, de a vakondokat ábrázoló plakátokat széttépték, elhordták a téli viharok. Azt hittük, végre betemetik a lyukakat és a gödröket, de nem! Kiderült, hogy római kori falakat találtak, ezeket fel kell mérni, le kell rajzolni. Mintha fényképezésről soha nem hallottak volna a Városnál. Kirajzottak a régészek, ültek a gödrök mélyén ecsettel, amivel a köveket takarították, és rajztömbökkel, hogy arra lerajzolhassák a köveket. Az újság azt írta, hogy a régészek miattunk, nekünk és értünk ülnek a gödrök fenekén, és „biztosítják” a régi falak restaurálását. Időközben kiderült, hogy miután minden régi követ milliméterpapírra jegyeztek fel, a lyukakat fölöttük betömték, és máshol ásták ki régi kövek megtekintése, számbavétele- és bejelölése végett.

A város lakói fel vannak háborodva. Nem elég, hogy a várost – régiségét aláhúzandó, macskakövekkel kövezték ki, még a gödröket is kerülgetni kell lépten-nyomon. Az itteni baleseti sebészet éjjel-nappal le van terhelve a rengeteg lábtöréstől. Én már elajándékoztam az összes trotteur-sarkú cipőmet mert itt – úgy néz ki-, már soha nem lesz szükségem rájuk. A lakosok morognak és utálják a régészeket, szerintem meg is dobálják őket, pedig ők nem tehetnek arról, hogy a városatyák (nem írom ide, hogy mik)! Ám, nem régen azt írta az újság, hogy a Város igyekszik betemetni a gödröket, amit kiástak. Reméltünk és várakoztunk. És egyszer csak tényleg betemették a lyukakat.

Pár napig megdermedt a város. Még nem mertük elfogadni, hogy nem kell caplatnunk a sárban, és nem kell, – mint lomha földi békák, szanaszét görögni, és ugrálni gödörbe be, lyukból ki. Egyelőre tehát ki sem mertünk menni, még csak ízlelgettük a szájunk szélén a boldogságot, hogy most már nem lesz több csonttörés. Korai volt az öröm! Megszámoltam őket: csak az én környezetemben negyvennyolc szurikáta állt négy lábon, édesek, megenni valók, de a problémát nem oldják meg… Ma reggel arra virradt a város, hogy feltúrták. Az egészet. Ezúttal a baloldalon. A szemaforokat is kitették. Most az ottani lyukakban ülnek a régészek, és mentik a muzeális értékű köveket.

Persze, a Város hozzátanult: a régészeket megvédendő, az ásatásokat panelekkel elkerítették. Óriási plakátokon egész ember nagyságú szurikáta csoportok állnak két lábon, és a felirat ez: Értetek túrjuk a földet! Megszámoltam őket: csak az én környezetemben negyvennyolc szurikáta állt négy lábon, édesek, megenni valók, de a problémát nem oldják meg… Azon gondolkozom, hogy földet túrnak még a meztelen mullpatkányok, hörcsögök, nyusztok és nyestek, valamint a görények és giliszták is. Más így hirtelen nem jut eszembe. De ezeket is titokban tartom, mert a Város képes, és felhasználja az ötleteimet! Képzeljétek el, a jövőbeni ásatásokkor kedves gilisztákat ábrázoló plakátok fogják hirdetni, hogy csak nekünk és értünk, hogy a fene egye meg!

A lakópark, amiben lakunk, holnap nyári sörfesztivált rendez. Az urak, Fici is, a férjem, lementek asztalokat, padokat és sátrat állítani. Én nem mentem le, mert mit tülekedjek ott, ahol dolgozni kell? Még felküldenek egy létrára, azt pedig az idei első körlevelemben már megfogadtam: én létrára soha! És létráról le sem! De amikor készen volt, azért lebátorkodtam. És mit látnak szemeim? Hát nélkülem is fel tudták építeni a sátrat, sőt, villanyt is szereltek bele. Ez azért volt, hogy jobban lássunk. Egyik meghívott hölgy közölte velem, hogy ha zarándokutat (én!) forgatnék a fejemben, és elgyalogolnék ezért Santiago de Compostelába, át a Pireneusokon mezítláb!, ne tegyem, mert idén itt, Aachenben is zarándoklat van, mint minden hetedik évben. Amikor is ereklyéket mutatnak az összesereglett zarándokoknak, Szűz Mária leplét, Jézus pelenkáját(!), és még két valamilyen ereklyét, talán a keresztből egy faszilánkot! Szerintem ahány ország, ahány templomában, ahány keresztszilánkot őriznek, abból kitelne már egy egész erdő. Mindegy, elhatároztam, hogy zarándokutamat nem Santiagóba teszem, ha nagyon égetne a szükség, hanem itt maradok Aachenben, és ezzel le is zártam életem első zarándokútját. A templom ide 300 méterre van, ezt még kibírom, ha hirtelen indíttatásnál fogva tényleg odamennék. Velem az ilyet soha nem lehet tudni. Számtalanszor megtörtént életemben, hogy arra gondoltam: el kellene menni valamerre, de aztán mégsem mentem el. Vesse rám az első követ, aki ezzel nem így van… Mert ez ember, Kedveseim, teljesen emberi, olyan homo-dolog. Nem, nem a homo egyéb közkedvelt (már megengedték itt-ott, te jó ég, mit szól majd a pápa?) utótagjaira gondolok, hanem a bölcsességre, na!

Egyébként van két júliusi aforizmám:

Aki korán kell, az egész nap álmos!

Csak önmagadhoz légy jó, ha jót akarsz. Mások biztos nem fognak hálálkodni.

Ölel benneteket!

Isa