Már régóta a magam kenyerét eszem, azt is mondhatnám, hogy túl vagyok életem delén. Nem éppen kenyerem az írás, annál nagyobb boldogsággal tölt el, ha dicséretben részesülök. Volt olyan időszak az életemben, amikor kenyéren és vízen éltem. Nem csüggedtem. Ebből kijöttem. Újra kenyérkereső lettem!

Gyakran eszembe jut, drága tanítómesterem: Nagyapa. Kilenc gyermekes családból származott. Arra tanított, becsüljük meg a kenyeret, ha jut belőle az asztalunkra. Hogy kenyér legyen a gabonából, sok fáradtságos munkát igényel. A munkát is meg kell becsülni!

A megérett szálas gabonát levágták, sarlóval, kaszával, kévébe kötötték. (Ma kombájnnal aratnak.) Az aratás napját gondosan megválasztották. Péter-Pál napja, az aratás kezdete. Az ősi földműves ünnep eredete is több száz évre nyúlik vissza, őseinkhez a szkítákhoz kalauzol el bennünket.

A kenyérgabonát, a lisztnek alkalmas magot, malomban őrlik. Ezt követően különböző szemcse-nagyságú liszt és korparészeket tartalmazó őrlemény keletkezik.

Nagyapa mondta: nem nagy tudomány a kenyérsütés!

Vízzel, sóval, kelesztővel gyúrjuk, kelesztjük, szaggatjuk, formázzuk, átgyúrjuk, újra kelesztjük. Manapság magvakkal dúsítjuk, hogy egészséges táplálékhoz jussunk.

Ha az alapok összeállításán túl jutottak. Szép pirosra sütötték a tésztát, majd ropogós, dúcos falatok kerültek elő a forró kemencéből.

Az új kenyér -a magyar néphagyomány egyik nagy ünnepe, egybefonódik az első királyunk szentté avatásának napjával. Ez az ünnep a középkorig nyúlik vissza.

Az aratás befejezése után aratókoszorút kötöttek búzakalászból. Ünnepélyes menetben a földesúr elé vitték, aki gyakran megvendégelte az aratókat. A vendégség tánccal végződött. Az aratókoszorút a tisztaszobába, a mestergerendára akasztották. Vetéskor a szemeket kimorzsolták a koszorúból, összekeverték a vetőmaggal. Így biztosították a következő évi termést.

„Kenyeret, haját, belit !” -ez volt nagyapa válasza arra a kérdésre, hogy mit ettek szívesen ünnepnapokon…