Mintha idősíkok csúsznának össze a képein, legfőképpen nők, asszonyok, akiknek élete különböző helyen- és helyzetben megtörik. Pillanatokra mozdulatlanságba dermednek, majd aztán a színes mozaikok az egész felé rendeződnek és képet alkotva életre kelnek. Lehetne valami modern anatómiai rajz, ami éjjel egy színes fényképpel hált.

Borsach, azaz Dr. Bors István racionális orvosi- és elvont festői gondolatai alattomosan, ám nyíltan felszínre dobják a bennünk élő, menekülő vagy szembenéző lényünket. Nem állunk meg, akkor is megszólítanak. Egy tükör magunkról és a mellettünk állókról. Ez a helyzet, a te helyzeted, a mi helyzetünk!

– Egyszer, 2012 -ben, azt mondtad, hogy könnyebben elfogadja a magyar társadalom az orvos-írót, mint az orvos-festőt. Ezt ma is így gondolod?

– A kérdés éppen aktuálisan a bal lábamban fáj igazán, mert egy töréses baleset után, most féllábú tehetetlenségemben folytatom egy régen elkezdett könyvemet, (aminek az lesz a címe, hogy: Apa könyve) és csak szenvedem a festészetet. De kimondott mondataim nehezen változnak, tehát a válasz igen. Annyi talán, hogy árnyék helyett ide kontúrt rajzolt az idő. Négy év alatt sok minden változott. Megjártam majdnem az Óperenciát, mint a keletről jött, ismeretlen, és a hazatérést is igazi vándorbatyusként éltem meg. Mindamellett, hogy becsülettel, tudásom szerint dolgoztam itthon. Sokan azt mondják, hogy dönts, festészet és orvoslás közt, mert egy dolgot lehet igazán, profi módon csinálni. Ezt a mondatot még nem akarom aláírni.

Az írás az más, mindenki írhat – ahogy „főzni bárki tud” – a megítélés, az aktualitás és az ízlés mindig imbolyog, a publikálás – elismerés, alkalmi „aktuáldolog”. De bárki írhat slágerkönyvet, listavezetőket, főként, ha van mögöttes szponzoráció.

A festőtől mást várnak, külföldön minőségi kontinuitást, folyamatos termelést, hatékony jövőt, kiszámítható értéknövekedést, eladhatóságot. Itthon az elvárásokkal csak ismerkedem. Egy biztos, itthon keskeny az aranyút, a menedzsment egyensúly-érzékeny, nem tűri a művészi allűröket, depressziókat, és a komolyabb gondolati váltás-válságokat nem is érti. Ez a hitelesség tőlem idegen.

A kérdést lezárva csak szabados és pontatlan idézetekkel tudnék válaszolni. Szerintem festőként nem (eredet bizonytalan) – annyit érsz, mint amennyiért a képedet megveszik – íróként pedig nem a kecskék-rí-mekk napi árfolyam értéke számít, hanem mit hagysz hátra, milyen képpel élnek, mennyien, meddig együtt szívesen, és az Armageddon idején milyen könyveket viszel magaddal. Itt már, hogy mi voltál még, az nem számít.

– Egy emberben hány foglalkozás élhet egymás mellett barátságban? Ortopéd-traumatológus, gerincsebész, festő, divattervező… és mi minden vagy még? A színész édesapád mit szólt a festészethez?

– Nincs barátság, hobbi lehet, profizmus nem. Inkább lepkegyűjtő lehetek, egy sörétes puskával, aki az adott pillanatban kiemeli az áldott állapotot, szerepet, majd szertelövi a hálót, ne is lássa a maradékot, se a mozdulatlant, se a túlélőket, de a hálót semmiképp.

Születésem óta csak küzdelem van, és már többször rám szóltak, hogy unalmas ez az „apa – művész – gyerekkor” nyavalygás. És valóban az. Apu féltett, biztos szakmát akart, ismerte színész, művészként a hányatott sorsot, biztos szakmát akart, így kerültem az orvosi egyetemre. Persze jöttek a folyamatos kísértések, jól ment a zene, írás, festészet. Ezekből először az írást kezdte elismerni, majd szerette, ahogyan zongorázom, de a festészettől irtott, tiltott kézzel-lábbal, pedig ő is műgyűjtő volt, és legjobb barátai közt festők is voltak, talán ezért óvott ettől a játszótértől. Az első budapesti nagyobb kiállításomra fel sem jött, csak az ismerősök beszámolóiból jött rá, hogy tévedett, megbánta, sokkal később vallotta be, halála előtt. Anyu csak hallgatott, támogatott, és néha fényes volt szeme.

– A képeiden csak olykor látni férfiakat. Egy női test miért sokszínűbb, érdekesebb, mint egy férfié ? Azóta vannak a képeiden állatok: kockásfülű nyúl, őz, … amióta a gyermekeid megszülettek?

– Nehéz teher ez nekem. Valóban a férfiúi időm kezdetétől a női test dominált. Most is. Sok kritikát kaptam, hogy esztétikus – szép festő vagyok a nők miatt. Igaz, de ha valaki egy U szögben akarja kifejezni magát, akkor attól még nem lesz kárpitos-festő. Nekem ez a forma kell, fiatal – öreg, kövér – sovány, bármilyen. Az arcot, a szemét lássam, hogy hogyan éli meg, hogy nő, és örül-e magának, a testének, és persze nekem, hogy Ő a téma. Ekkor ábrázolható, akár, egy háború közepén is, atomtámadásban.

A férfi test determinált, a görög arányokat csak izom, zsír, csont, szőr, pénisz, életkor reláció színesíti. Az arcok, bármilyen fura, de egyen jegyeket viselnek, még a mai feminin férfiideálok között is. A tökéletességtől L. Freud tökéletlen torz, kövér férfiéig, az eszményképtől Mapplethorpe homofil pronográfiát mímelő szerelmi ciklusáig, a férfi paletta keskenyedik. Anton Corbijn celeb férfiideáljait tudnám transzformálni szakállas fessztgatyás hipsztereké ma, de ezt tegye meg más.

Talán, ha egy kést szúrnának saját combjukba -a fotózás alatt-, akkor sokat segíthetnének saját önképükön.

A gyerekek születése sokat változtatott, valóban. A téma adott, a velük töltött idő kevés sajnos, de ami van, az pulzál, és kockásfülűtől a gyerekszelfiig örökös mondanivalót ad.

– A gyermekeid láthatják a festményeid mindegyikét? A feleséged ült már modellt neked?

– A gyermekek majdnem mindent láthatnak, persze meztelen lányok nem rohangásznak a szobák közt naponta, és a leszboszi szerelem szériát is diszkréten tárolom, de beleszülettek a képekbe, így a meztelen test látványába is. Ezért mondjuk sok kritika ér fiataloktól-idősöktől egyaránt, de ez van. Ez ennek a szakmának a része. A feleségem az elsők közt volt, és örök modellem marad. Mindig, minden mozzanatában van valami szép nekem, és ez így is marad örökre.

– Kik az értő közönséged? Még mindig úgy érzed, hogy a nyugati országok népei sokkal fogékonyabbak, sokkal jobban értik a képeidet?

– Értő közönség nincs, s ez nem is baj. A műértők és kurátorok egy másik dimenzió, ők olyan felfelé zuhanó zörgő falevelek az ég felé. Aki érteni akar, az csalódik rögtön, mint gyermek az első pofon után, halhatatlanul, és egyetemlegesen. Vannak szeretettek és nem szeretettek a képeim között. Volt egyértelmű elutasítás is egy igazi francia szakértőtől. Aki csak annyit mondott, hogy nem nézi meg többször azt a képet, nem nézheti meg. Ennyi. A nyugatról sokáig hittem, hogy ott aztán igazán más. Független, imádott művész-harcos keletről, oh jessz. Most már kicsit máshogy gondolom. Van egy komoly piaci, kereskedelmi erő, és van egy gazdaságilag erősen pozicionált, támogatott társadalmi igény-álpiac. Az elsőbe talán kapaszkodom, a másodikhoz nincs közöm.

II. János Pál Pápát Maurizio Cattelan leterítette egy meteorittal – nem most, már régen -, meg aztán Nitsch munkássága után, bár értettem, bár művészetnek tartom, de nem az enyém, az ott lezárult. Ez a vonulat most nyugaton ugyanúgy paralel, vérző, szomorú alkotás-sokk, csak az aktuális helyzetről retro-hidegháborús migráns hangulat, menekült művészekkel túldimenzionálva, és ezért ezer bocsánat. Én is csináltam ilyen képeket, meg volt a helyük, aki ismer tudja, és ismeri őket. Csak a hangsúlyt kellene egyensúlyozni, viharban kabát kell inkább, mint alsógatya, bocsánat.

– Vannak olyan festők, akiknek alkotásai hasonló irányt, stílust képviselnek? Kikhez hasonlítanak téged? Szász Endre, Tóvári Tóth István, Barabás László, az alapozó mestereid?

– Inkább az alkotás érzését, a mű tapintatát kaptam tőlük. Egy-két képemet Szász Endréhez és Fehér Lászlóhoz hasonlítják leginkább. Lehet, de nem gondolnám. Az első gyermeki (kb. 30 évesen) ars poeticám az volt, hogy csak annyit akarok elérni, akkor, ott rögtön ismerjék fel, hogy ez egy Borsach, ez az én képem, és persze szeressék. Ezen nagyon sokat dolgoztam, hogy így legyen, hogy ne tudják, és én sem tudjam ugyanazt megcsinálni újra. Aztán öregedtem, most ideologizálom inkább a képeket, és persze a stílus marad, az most már az enyém.

– Kaptál tavaly egy nemzetközi díjat (Best of Illustration and self Representation Award, Master of International Art London 2015). Meglepett?

– Igen, padlóra kerültem, sokkba estem, meg sem szólaltam. Először Londonban, teljesen idegenben, ráadásul a metró is sztrájkolt. Általában nehezen tudok örülni, csak úgy (többek szerint is), mert hirtelen, arra gondolok, hogy hogyan tovább, mi lesz a következő, nagyobb, szebb, magasabb szint stb. Azóta szerencsére jött még egy-két hasonló alkalom, úgyhogy próbálom edzeni magam az ilyen frusztrációkhoz.

– Új technikáid, anyagaid vannak? Farost lemez-olaj, lakk, gyanta, paszta, akril…

– Folyamatosan kísérletezem. Kell a felfedezés. Mindent, ami jön, és amit kibír a kép, ha kell, akkor egy HDD tárat csavarozok fel. Ezt sokáig nem mertem, mert amíg nem tiszta a stílus, addig szerintem ne kísérletezz, mert elveszel a szalmazsákban a szöggel és kalapáccsal együtt. Jártam így régi képekkel. Borzasztó állapot. Most a nyomtatott akrilüveg képek foglalkoztatnak a legjobban.

– Aktuális témáid: Elveszett népek, más népek?

– Hát ezért kaptam hideget-meleget. Úgy álltak a kép előtt, mit fagyott borjúk a mozi ajtó előtt, a film után. Ezt sokan nehezen emésztették meg. Kérdezték ezt most miért, de nem volt értelmi szintem, ami erre választ adjon, és ezt nem értettem meg, mi a baj, mi hiányzik, igéző szem, mellbimbó, popsi vagy egyéb altáji motívumok. Gyerek, tragédia, politika, de semmi. Hát ez van most, meg a Szingularitás sorozat, az elméleti fizikai tétel művészeti bizonyítása, folytatódik a Szerelem XXX. Leszbia sorozat, és a XXI. Women sorozat, és végre elkezdtem a Brasil Ciklust, amit egyszer ott helyben valahol, a brazil tengerparton szeretnék befejezni.

– Következő kiállításod? Mivel készülsz? Mi az, ami mostanság foglalkoztat, mint téma?

– Nem tudom. Itthon szerettem volna lépni ősszel, mert végre súlyoztam a miami nyugdíjasok és itthoni vevőkör között, aztán rájöttem, hogy ugyanaz, a falon lógsz, a képeddel együtt, és nem tudod miért, ízlés és pénz ugyanolyan kurta vadhajtásokat nő civilizációnkban, mint a borostyán a falon, a darazsakkal együtt. De egy nagy lehetőségemet a napi rutin depresszióm tökéletesen és lazán beszántott itthon. Hát majd meglátjuk, hátha. Készülni nem készülök. Ez nem harc, nem háború, de minden foglalkoztat, ez évben talán London újra, vagy Miami, ha összejön a kidobandó tőke rá, a téma az minden, ami hever, lever, vagy az arcodba jön, de a legjobb az, mikor hajnalban egy új képedre kelsz…

Jövőre New York lenne a cél, és ez egyfajta álom lenne…Mission Impossible.

Fotók: Borsach

Web: www.borsach.com

Idézet a művész honlapjáról:

Az első célom volt az allegorikus festészet és az absztrakt líra

megteremtése. Ez a LEA, a Lírikus Expresszív Allegória, az

érzékenység festészete. A vonalak és színek önállósága és stílusa.

Így kezdődött el a LEA, a saját mérföldkövem.

…de az idővel a reflexióim változtak, érzékenyebbek lettek:

szegénység, árvák, politikai-szellemi kárhozat, társadalmi

identitás-felelősség, nemzeti – kulturális érték és egyenlőség,

a hit az emberekben.

„mert az Emberség szabaddá tesz”