Amikor ezt a történetet írom, éppen december 26-a van. (Egy aljas alak vagyok!) Negyedszázada annak, hogy Ceausescut hű szekuritátés vitézei egyszerűen szólva kivégezték…

Nem, mintha nem érdemelte volna meg. Fel is állítottak a „királygyilkosságoz” egy rögtönítélő bíróságot, a „bírák” arca nem látszik, nem merték vállalni az arcukat? Hogy ezzel valami nem volt rendjén, az onnan volt tudható, hogy a filmen, melyet az eseményről készítettek, egyetlen bíró sem jelent meg.

Nos, elítélték, az orvos megvizsgálta, hogy egészséges, és mint ilyen kivégezhető, (micsoda képmutatás), majd szorgos sortüzekben nejével együtt, – aki egy igazi boszorkány volt – miszlikre lőtték őket. Megmutatták a kondukátor halott arcát is, hamu színű volt, ahogy illik egy igazi, belevaló halottnak. Elenát nem mutatták, állítólag péppé lőtték a legények. Eddig a történelem!

De nem is erről akartam mesélni, hanem arról, hogy milyen egy aljas is vagyok.

Nekem akkor – vagy egy hete – operálták a nyakamat, így múmiakötés volt rajtam – ez úgy néz ki, hogy homlokod, füleid, egész nyakad be van fáslizva, csak a szemeid, az orrod és a szád látszik ki belőle. Szóval, igazán szép és vonzó lehettem ebben a szerelésben.

Éppen egy Stockholmtól Frankfurtba szálló repülő fedélzetén ültem, amikor a pilóta bemondta a hangosbeszélőn, mint hírértékű történetet: „Ceausescut egy órája kivégezték…” Pár pillanatig nem realizáltam a dolgot, felfoghatatlan volt hogy lelőtték a tirannust, aki a világ legjobban őrzött – legparanoiásabb – politikusa (?) volt.

Lassan magamhoz tértem, csengettem a barátságos, lenszőke sztuinak, és a biztonság okából megkérdeztem: jól hallottam-e? „Jól” -mondta a kislány, és én, – ha már így van -, rendeltem saját zsebre egy üveg Magnum pezsgőt, hangsúlyozom teljesen bekötözött állapotban. Már hozta is, és én kértem hozzá két poharat. A mellettem ülő, nagy darab norvégot – rövid orrú, kék szemű, fehér szőke, fiatal óriást, meghívtam e pezsgőre. (Ökör iszik magában!) Amit szívesen elfogadott. Beszélni ugyan nem tudtunk egymással, csak annyit, hogy „skoll”, ez valami olyat jelent északiul, hogy egészségedre. Volt a táskámban egy csomag, a reptéren vásárolt füstölt lazac, azt feltéptük és bepakoltunk belőle, majd a nagy üveget ürese ittuk.

Közben jelentették, hogy nemsokára leszállunk. Én illedelmesen elbúcsúztam a szőke óriástól ” bye-bye ” és megpróbáltam összeszedni magam a leszálláshoz. A norvég még exkuzálta magát, hogy nem tudja, mire ittunk, gondolom ezt magyarázhatta. Mondom, hát Ceausescu, és a kezemet elhúztam a nyakam előtt. Kaputt!!!

A pasasnak kinyíltak a szemei, akkor jöttem rá, hogy nem figyelt a bemondóra, és fogalma sem volt a világraszóló eseményről. Csak úgy né, ivott, maga elé ivott, az alkoholért, de nem tudta: mi ketten itt most halotti tort ültünk fenn, a légben, tizenkétezer méter magasságban. A tag nyitott szájjal bámult utánam, nem tudott szóhoz jutni, én pedig mentem tovább, a szokatlan szerelésben, és nagyon boldog voltam. Mondhatom, életem egyik legboldogabb napja volt. Most, 25 év után, az ügy emlékére, kibontottam egy üveg vörösbort.

A norvég tagnak pedig, egész életére van, miről mesélnie, látom magam előtt, amint térdén unokáinak mondj a történetet, amikor tizenkétezer kilométer magasságban egy múmiával pezsgőzött… Még az is lehetséges, hogy azt hitte: most megyek vissza valamelyik piramisba…

A világon, – állítom azóta – , minden lehetséges.