Városban a szülés jobb körülmények között zajlott, mint falun. Ám hiába gondozták egyre szakszerűbben az első pillanattól kezdve a babákat, mégis a gyermekhalandóság mutatója csak nagyon lassan változott.

A derék asszonyságok – önkéntes bábák

A meddő nőknek falun és városban egyaránt sok támadást kellett elszenvedniuk. A teherbe esett asszonyokat viszont becsben tartotta a közösségük. Amikor elérkezett a vajúdás ideje, bátran el kellett viselniük a szüléssel járó szépséges fájdalmakat.

Tudjuk, hogy 1803-tól kezdve a szülésznőknek tanfolyamot kellett végezniük, és erről bizonyítványt is kaptak, mégis sokan, elsősorban vidéken, egy-egy „önkéntes” bábaasszonyt hívtak a szüléshez segítségül.

Utóbbi „felszerelése” nem állt másból, mint néhány rongyból, ollóból, zsírból vagy vajból, amelybe a kezét mártotta, és volt még szenteltvíz, pálinka (a kismama újraélesztéséhez)… és kávé, hogy el ne aludjon közben. Néhány bábaasszony nem átallotta meggyömöszölni a méhet, így gyorsítva fel a szülést, amely meggörnyedve, szalmán, széklábba kapaszkodva zajlott.

E népi hagyomány sokáig nem változott, de polgári körökben a szülő nőnek valamivel jobb sors jutott: az orvosok már néhány hét után meg tudták állapítani a terhességet, és ezt követően a családi doktor rendszeresen figyelemmel kísérte a jövendő kismamákat. Ő is vezette le a szülést, amely altalában otthon, ágyban történt.

Koponyaforma ujjal 

Ha komplikáció lépett fel, az orvosok inkább az anyát próbálták megmenteni.

Ez történt 1811. március 20-án is, amikor Mária Lujza császárnénál megindult a szülés. Napóleon fia csak nagy nehezen jött világra, s akkor is megkékülve. Pálinkacseppeket próbáltak a szájába erőltetni, forró törölközőbe bugyolálták, végül hétpercnyi csend után a csecsemő felsírt. Róma királya megmenekült! De továbbra is dörzsölték a babát, hol tojássárgájával, hol pálinkával, és egész testét gyolccsal tekerték be, mint egy „egyiptomi múmiát”, csak a kezét hagyták szabadon. Néhány bábaasszonynak az volt a szokása, hogy az újszülött koponyaformáját ujjaival alakította, mások a kislányok mellét masszírozták, hogy majdan jó szoptatós anya váljék belőlük. Előfordult, hogy elvágták a csecsemő nyelvfenekét, hogy ne akadályozza a szopást. A keresztelőt általában egy héttel a gyermek megszületése után tartották. Tehetősebb családoknál ilyenkor megajándékozták a csecsemőt, de nem illet megfeledkezni a keresztanyáról és a szoptatós dajkáról sem. A gyermekek első néhány éve sok veszedelmet tartogatott, bármelyik társadalmi réteghez tartoztak is: himlő, tífusz, a bérhurut nagy pusztítást végzet közöttük. Akárcsak a krupp, a diftériás eredetű gégehurut. A szegény családokban minden negyedik gyerek öt éves kora előtt meghalt.

Szoptatás – gesztenye pempő, opál ékszer

Falun a néhány hónapos csecsemőnek már tejben főtt gabonapépet vagy gesztenyéből készített pempőt adtak, a konzulátus idején viszont divatba jött a szoptatás.

Madam de Frénilly például tizenhét hónapon keresztül szoptatta a kisfiát, míg csak az, nem kért egy marhahúst; „enélkül a gyerek egészen felnőtt koráig anyatejen élhetett volna”…

A parasztasszonyok, hogy több tejük termelődjön, nem szégyelltek megszoptatni egy bárányt vagy egy kutyakölyköt, a polgárasszonyok pedig – kérkedően- achát vagy opál ékszert tűztek a mellükre, hasonló eredményt remélve e drágakövektől. Az elválasztás siettetése érdekében viszont borsot vagy mustárt kentek a mellbimbójukra. A császárság korában az előkelő családoknál a szoptatás ismét kiment a divatból, és újból szerephez jutnak a szoptatós dajkák.

„22 éves fiatal nő, első tejével, szopós csecsemőt keres”

Sok fiatal parasztasszony vagy megesett lány sürgősen ” elválasztja” magától a gyermekét, rábízza valamelyik rokonára, aki aztán különféle pempővel és tehéntejjel eteti, ő pedig felajánlja tejét, és szolgálatait a városban. Apróhirdetést ad fel, például ilyen szöveggel: „22 éves fiatal nő, első tejével, szopós csecsemőt keres”. Általában az egészséges, üde színű és nem túlságosan elhízott nőknek sikerül is elhelyezkedniük. Míg a városközeli falvak szoptatós dajkái a középosztály gyermekeit táplálták, addig a távolabbi vidékekről érkezőknek a szegényebb családok ivadékai jutottak, vagy esetleg menhely lakói.

A Szoptatós dajkák hivatalának volt a feladata, hogy ezeket a szerencsétlen kisgyermekeket eljuttassa a dajkákhoz, ám a legtöbbjük – szalmaágyon fekve, a hepehupás utakon „zörögve” – élve el sem jutott a kijelölt dajkához. Amikor viszont kiadóban volt a tejük, az asszonyoknak, akik több gyereket is tápláltak, választaniuk kellett, melyiket etessék tovább. És aki kevesebb pénzt „hozott a konyhára”, azt feláldozták. Bizony, az egészségügyi ellenőrzés hiánya miatta és a gyors elválasztás következtében a kis, szegény párizsiak legalább negyede a fél éves kort sem érte meg.

Forrás: Magánélet Napóleon korában